Amikor a felnőttben még mindig a szeretetért küzdő kisgyermek él..
Ismersz olyan embert, aki intelligens, felelősségteljes, sikeresen helytáll a munkájában, gondoskodik másokról, mégis újra és újra hagyja, hogy valaki vagy valakik átlépjék a határait?
Talán éppen TE vagy az.
Te vagy az, aki mindig megérti a másikat. Aki nem akar konfliktust, ezért inkább enged. Aki akkor is rendelkezésre áll, amikor már sem ideje, sem energiája nincs rá. Aki minden bántó viselkedésre talál magyarázatot, miközben a saját fájdalmát hajlamos jelentéktelennek tekinteni.
De miközben mindenkit megértesz, ki érti meg azt az embert, aki mindezt elszenvedi?
Téged.
Amikor felnőttként még mindig a szüleink engedélyére várunk
Gondoljunk csak bele, hány harminc-, negyven-, ötven-, sőt hatvanéves ember él úgy, hogy a saját életéről hozott döntéseit még mindig a szülei véleménye és elvárásai határozzák meg.
Kívülről önálló felnőttek, mégis egyetlen szülői rosszallás képes napokra kibillenteni őket az egyensúlyukból, míg egy dicsérő szó bearanyozhatja a napjukat.
Pontosan úgy, mint kisgyermekkorukban.
Az érzelmi leválásunk valódi mértéke sokszor akkor mutatkozik meg, amikor olyan döntést szeretnénk hozni, amely a szüleinknek nem tetszik.
Elhagynánk az általuk elképzelt életpályát, munkahelyet váltanánk, kilépnénk egy boldogtalan házasságból, vagy olyan társat választanánk, akit ők nem fogadnak el. Esetleg másként szeretnénk tölteni a karácsonyt, vagy politikai, vallási, erkölcsi kérdésekben más meggyőződésre jutottunk, mint amilyenben neveltek bennünket.
És máris érkezhetnek a jól ismert mondatok:
„Mi mindent megtettünk érted, te pedig így hálálod meg?”
„Nem ilyennek neveltünk.”
„Már nem is vagyunk fontosak neked.”
De ennél keményebb mondatok is elhangozhatnak:
„Nem vagy normális! Tönkreteszed az életedet! Szégyent hozol ránk!”
A felnőtt gyermek pedig hirtelen újra kicsinek, védtelennek és tehetetlennek érzi magát. Bekapcsol a gyermekkorban megtanult működés, miszerint mindent meg kell tennem, hogy ne okozzak csalódást a szüleimnek.
És máris ott tartunk, hogy egy felnőtt ember nem a saját értékei és céljai szerint dönt, hanem azért, hogy elkerülje a szülei rosszallását.
Pedig lehet, hogy semmi rosszat nem tett. Egyszerűen csak a saját életét szeretné élni.
A szüleink iránti hála nem jelent élethosszig tartó engedelmességet. Attól, hogy felneveltek bennünket, még nem rendelkeznek a felnőtt életünk felett.
Lehet, hogy ők valóban úgy érzik, a sok áldozatért cserébe joguk van beleszólni a döntéseinkbe. De az ő félelmeik és elvárásaik nem feltétlenül a mieink.
Érdemes lehet leülni velük, és szeretettel, de határozottan elmondani:
„Szeretlek benneteket, és hálás vagyok mindazért, amit értem tettetek. De már felnőtt ember vagyok, saját érzésekkel, gondolatokkal és célokkal. Szeretném, ha ezt tiszteletben tartanátok, akkor is, ha nem értetek egyet velem.”
Előfordulhat, hogy a szülő megsértődik, és hetekig vagy akár hónapokig nem beszél velünk. Sok szülő idővel képes elfogadni gyermeke önállóságát, másoknak ez nehezebben megy.
De a kapcsolat megőrzése nem követelheti meg, hogy lemondjunk a saját életünkről.
Nem attól válunk felnőtté, hogy már nincs szükségünk a szüleink szeretetére, hanem attól, hogy a szeretetük elvesztésétől való félelem többé nem irányítja a döntéseinket…
Amikor a saját gyermekünk mellett is elveszítjük a határainkat
Ugyanez a működés a következő generációban is megjelenhet.
Egy anya mindenben segíti a felnőtt gyermekét. Pénzt ad, vigyáz az unokákra, lemond a saját programjairól, saját szükségleteiről. Ha azonban egyszer nemet mond, a gyermeke felháborodik, és számonkéri, miért nem áll rendelkezésére. Esetleg azzal fenyegeti, hogy akkor majd ritkábban láthatja az unokáit.
Az anya pedig enged, mert fél, hogy elveszíti a kapcsolatot velük.
Pedig a szülői szeretet nem élethosszig tartó önfeladási kötelezettség.
Szerethetjük és támogathatjuk a felnőtt gyermekeinket anélkül, hogy átvállalnánk az életükért a felelősséget, vagy állandóan a rendelkezésükre állnánk.
Amikor a szeretet anyagi kihasználássá válik
Egy kapcsolatban előfordulhat, hogy az egyik fél hosszabb ideig anyagilag támogatja a másikat. Lehet, hogy egy férfi tart el egy nőt, egy nő egy férfit, vagy két azonos nemű ember közül vállalja csak az egyikük a közös megélhetés költségeit.
Ezzel önmagában semmi probléma nincs, ha a helyzet kölcsönös megegyezésen és őszinteségen alapul.
De mi történik akkor, ha az egyik fél munkaképes, mégsem akar dolgozni, miközben újra és újra megígéri, hogy hamarosan változtat?
A másik közben fizeti a számlákat, lemond a saját szükségleteiről, és erején felül igyekszik fenntartani a közös életet. Amikor pedig szóvá teszi az egyenlőtlen helyzetet, a párja megsértődik:
„Ha igazán szeretnél, nem számolgatnád, mennyit költesz rám.”
Az anyagi támogatás akkor válik kihasználássá, amikor már nem szabad, kölcsönös megállapodáson alapul, hanem az egyik ember a másik ragaszkodását, szeretetét vagy bűntudatát használja fel a saját előnyére.
Nem az számít, ki mennyit keres, hanem hogy mindketten vállalnak-e felelősséget a közös életért…
Amikor az elutasítottság érzése újra és újra visszatér
Van a kapcsolati tiszteletlenségnek egy különösen fájdalmas formája, amikor valaki, akivel fontos kapcsolatod volt, egyszerűen eltűnik az életedből. Nem válaszol, nem magyaráz, nem vállal tisztázó beszélgetést. Ezt nevezzük ghostingnak.
Te pedig keresed az okokat. Vajon megbántottam? Mi történhetett? Mi lehet velem a baj?
És miközben a másik látszólag zavartalanul éli az életét, benned újra felébredhet egy régi, gyerekkorból ismerős érzés, hogy nem vagyok elég fontos, nem vagyok szerethető.
A közösségi média ezt a bizonytalanságot tovább erősítheti. Különösen sok fiatal kerülhet abba a helyzetbe, hogy újra és újra ellenőrzi, vajon az illető megnézte-e a történetét, lájkolta-e a bejegyzését, követi-e még, vagy esetleg újra kapcsolatba lép vele.
Egyetlen lájk vagy üzenet reményt adhat, miközben a valódi kérdés háttérbe szorul, hogy miért várom ennyire annak az embernek a figyelmét, aki korábban ilyen tiszteletlenül bánt velem?
Ez is lehet egyfajta szeretetkoldulás. Amikor nem a másik ember valódi viselkedését nézzük, hanem újra és újra tőle várjuk annak bizonyítékát, hogy értékesek vagyunk. Ennek hátterében olykor gyerekkori elutasítottság, szeretethiány vagy feltételes elfogadás állhat.
Természetesen mindenkinek joga van lezárni egy kapcsolatot, és bántalmazás esetén a magyarázat nélküli távolságtartás is indokolt lehet. De ha valaki egyszer már tiszteletlenül, minden magyarázat nélkül eltűnt, és később felelősségvállalás nélkül tér vissza, semmi nem garantálja, hogy legközelebb másként fog viselkedni.
Ne keverd össze a figyelmet a szeretettel, és egy lájkot a valódi törődéssel. Aki újra helyet szeretne kapni az életedben, annak a tetteivel kell bizonyítania, hogy méltó a bizalmadra.
Vannak, akik tudatosan kihasználják mások gyengeségét
Bármennyire szeretnénk azt hinni, hogy minden ember jó szándékú, a valóság ennél összetettebb.
Vannak, akik a másik bizonytalanságából vagy megfelelési vágyából előnyt kovácsolnak. Megalázással, degradálással, a másik trigger pontjainak nyomogatásával próbálnak fölénybe kerülni, bűntudatkeltéssel irányítanak, vagy a figyelem megvonásával tartanak fenn egyoldalú kapcsolatokat.
Nem kell pszichológiai diagnózisokat gyártanunk ahhoz, hogy felismerjük ezt.
Megérthetjük, miért viselkedik valaki bántóan, de ez nem jelenti azt, hogy tolerálnunk is kell a viselkedését….
A tested sokszor már tiltakozik, amikor te még mindig alkalmazkodsz
Hányszor mondtál igent valamire úgy, hogy közben összeszorult a gyomrod, megfeszült a vállad, vagy már előre tudtad, hogy olyasmit vállalsz, amit valójában nem szeretnél?
Mégis megtetted, mert nem akartál konfliktust, vagy féltél a másik reakciójától.
A tartós megfelelési kényszer, az elfojtott feszültség és a határhúzás nehézsége hozzájárulhat a krónikus stressz kialakulásához. Ez pedig alvászavarral, visszatérő fejfájással, gyomorszáji szorítással, izomfeszüléssel vagy állandó fáradtsággal is együtt járhat. Természetesen ezeknek a panaszoknak más, orvosi kivizsgálást igénylő okai is lehetnek.
Érdemes azonban azt is megvizsgálni, milyen kapcsolati helyzetekben élünk, és mennyi feszültséget hordozunk magunkban nap mint nap.
Nem természetes, ha egy kapcsolatban állandóan tojáshéjon kell lépkedned, és folyton azt figyeled, mikor lesz a másiknak rossz kedve, vagy mikor elégedetlenkedik éppen, rád projektálva az állandó belső bizonytalanságát.
Egy egészséges kapcsolatban is vannak viták és kompromisszumok, de nem kell tartós készenlétben élned ahhoz, hogy elfogadjanak. Apró szeretet morzsákért pedig nem kell hagynod, hogy az energiádat szívják nap mint nap olyan emberek, akik képtelenek az érzelmi önszabályozásra és felelősséget vállalni a saját életükért…
Amikor a felnőttben még mindig a sérült kisgyermek dönt
Talán ez az egész történet legfájdalmasabb felismerése, hogy hiába nőttünk fel, bizonyos kapcsolati helyzetekben még mindig a gyerekkori sérüléseink befolyásolják a döntéseinket.
Ott van bennünk az a kislány vagy kisfiú, akinek valamikor nem jutott elég figyelem, szeretet vagy elfogadás. Aki megtanulta, hogy jobb csendben maradni, alkalmazkodni, és mindenáron elkerülni mások haragját.
És ez a gyermek nem tűnik el attól, hogy felnővünk.
Amikor a szüleink rosszallásától rettegünk, amikor egy párkapcsolatban újra és újra bizonyítani akarjuk, hogy szerethetők vagyunk, vagy amikor a főnökünk elégedetlensége miatt egész éjszaka forgolódunk, sokszor nem csupán a jelenlegi helyzetre reagálunk. Hanem arra a régi érzésre is, hogy nem vagyunk elég jók, és hogy a szeretetet, az elfogadást ki kell érdemelnünk.
Ezért történhet meg, hogy egy egyébként határozott, intelligens felnőtt egyetlen elutasító mondattól teljesen összetörik. Nem azért, mert gyenge, hanem mert a régen megtanult érzelmi túlélési stratégiái ismét működésbe lépnek.
A teste már felnőtt, az élete már az övé, de bizonyos pillanatokban még mindig az a kisgyermek próbálja megszerezni a szeretetet, akinek egykor nem volt választása.
A legfontosabb kérdés tehát nem csupán az, hogy a másik ember miért bánik velünk így, hanem az is, hogy bennünk melyik régi sérülést érint meg.
Mert a gyerekkorunkat nem tudjuk megváltoztatni, de felnőttként már nem kell tovább ugyanannak a sérült kisgyermeknek a félelmeiből élnünk.
A következő részben arról írok, hogyan lehet kilépni ezekből a régi működésekből. Miért nem feltétlenül az elkerülés vagy a magány a megoldás, és hogyan lehetséges, hogy bár sokszor a kapcsolatainkban sérülünk, a biztonságos, kölcsönös kapcsolataink a gyógyulásunkat is segíthetik.
