Amikor a jótanács sem segít
A környezet ilyenkor gyakran egyszerű tanácsokat ad, „Engedd el.” „Lépj tovább.”„Ne foglalkozz vele”, amelyek jól hangzanak ugyan, de amikor valami mélyen megérint bennünket, ezek a mondatok ritkán segítenek. Ugyanis senki nem ismerheti azt a mély belső küzdelmet, amin a másik ember átmegy, és a lazán odavetett jótanácsokkal, bár kétségkívül jószándékból adódnak, úgy érezhetjük mintha elbagatellizálnák a jelentőségét, ezzel még inkább hangsúlyozva a helyzet megoldatlanságára való alkalmatlanságunkat. Ezek a mondatok különösen akkor tűnnek fájónak, amikor egy kapcsolat, egy veszteség, egy csalódás vagy egy régóta cipelt fájdalom annyira beépül a mindennapokba, hogy szinte észrevétlenül átveszi az irányítást.
A test jelzései és a belső feszültség
Reggel ez az első gondolat, este ez az utolsó. A figyelem újra és újra ugyanoda tér vissza, miközben az élet többi része lassan háttérbe szorul. A berögzült gondolati körök, állandósuló kellemetlen érzéseket generálnak bennünk és ennek egyenes következménye a testünk állandó jelzése, az álmatlanság, a szorongásos tünetek, a nyugtalanság, a fájdalmak megjelenése és az állandó diszkomfort érzés, hogy nem vagyunk könnyedek, lazák, nyugodtak, hanem olyan, mintha állandó készenléti állapotban lennénk!
Ilyenkor az ember gyakran azt hiszi, hogy a másikat, a régi helyzetet vagy a korábbi életét szeretné visszakapni. A valóság azonban az, hogy saját magát hiányolja. Azt a nyugodtabb, könnyedebb önmagát, aki még nem élt állandó belső feszültségben. Azt az állapotot, amikor a gondolatok nem uralták minden percét, és a mindennapokat nem a csalódottság, a várakozás, a bizonytalanság, a kontrollvesztettség a reménykedés töltötte ki, vagy ami a legrosszabb, mintha folyamatosan át szeretné írni a múltat és egyszerűen nem képes elfogadni, hogy már megtörtént valami, ami számára esetleg kedvezőtlenül alakult.
Ez a tartós belső harc előbb-utóbb a testben is nyomot hagy, sokszor elég csak ránézni valakire, és látszódik rajta, hogy mennyire nem tudott elengedni valamit, hiszen merev, feszült, nem önazonos, a mosolya erőltetett és képtelen megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mi is a baj, hiszen az elméje mindig arra emlékezteti, hogy gyenge és sebezhető. . A legtöbb testi tünet és krónikussá váló panasz pontosan itt kezdődik. Amikor az ember már régóta tudja, hogy valami nem jó számára, mégis képtelen elengedni. A szervezet pedig hosszú távon nem tud különbséget tenni aközött, hogy valós veszélyben van-e, vagy csak hónapok óta ugyanazt a belső konfliktust hordozza.
Az elfogadás mint a tisztánlátás eszköze
Pedig a legtöbben mélyen belül érzik, amikor egy helyzet, egy kapcsolat vagy egy remény már több energiát vesz el, mint amennyit ad. Az elengedést mégsem maga a veszteség nehezíti a legjobban, hanem az a kérdés, hogy mi marad utána. Ki lesz az ember nélküle? Hogyan tölti ki azt az űrt, amely ezután jön? Éppen ezért elengedés előtt ezért mindig ott áll az elfogadás!
Az elfogadás nem beletörődés, nem feladás, hanem a tisztánlátás.
Annak felismerése, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket nem lehet irányítani. Nem lehet irányítani mások tetteit, érzéseit, döntéseit, jelenlétét vagy távozását. Ahogyan a múltat sem lehet újraírni, bármennyit is gondolkodunk rajta, bármennyit is szenvedünk miatta.
Minél tovább harcolunk a valósággal, annál nagyobb lesz a belső feszültség. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy nem fáj. Azt jelenti, hogy végre szembenézünk azzal, ami van, nem pedig azzal, amit szeretnénk, hogy legyen, és nem átírni szeretnénk a forgatókönyvet, hanem teljes szívvel és elmével elfogadni! Ez nehéz időszak. Felszínre kerülhet a veszteség érzése, a harag, a csalódottság, az önvád vagy a félelem, esetleg a szégyen. Ezek azonban nem a gyengeség jelei, hanem a feldolgozás természetes részei.
Miért pont 21 nap?
Sokan ilyenkor arra várnak, hogy kívülről érkezzen a megoldás. Egy jel, egy válasz, egy magyarázat vagy egy olyan fordulat, amely végre mindent rendbe tesz.
A valódi változás többnyire akkor indul el, amikor a figyelem kintről befelé fordul. Amikor megszületik a felismerés, hogy a gyógyulás nem mások döntésein múlik és nem is azon, hogy mit vagy kit ad nekünk az élet, hanem azon, hogy mi hogyan reagálunk erre.
És itt válik érdekessé a 21 nap. A 21 nap nem varázslat. A 21 nap arra elég, hogy elkezdjenek kialakulni azok az új szokások és idegrendszeri kapcsolatok, amelyek már nem a hiányt, hanem a gyógyulást táplálják. Nem azért, mert pontosan ennyi idő alatt történik meg az elengedés. Erre nincs általános szabály. Sokkal inkább azért, mert az idegrendszernek időre van szüksége ahhoz, hogy kilépjen egy megszokott érzelmi állapotból. Ha valaki tudatosan csökkenti azokat az ingereket, amelyek folyamatosan ugyanabba a gondolati körbe húzzák vissza, akkor az idegrendszer fokozatosan megnyugszik. A figyelem lassan elkezd máshová irányulni, és újra teret kapnak azok a dolgok, amelyek addig háttérbe szorultak. Nem egyik napról a másikra, lassan, lépésről lépésre.
Visszatérés a jelen pillanatba
Itt azonban már nem elég pusztán megérteni a helyzetet, hiszen a felismerés önmagában ritkán hoz változást. Attól, hogy valaki pontosan tudja, miért szenved, még ugyanúgy szenvedhet tovább hónapokig vagy akár évekig is. A valódi változás akkor kezdődik, amikor a figyelem lassan visszatér a jelen pillanatba. Amikor valaki észreveszi, hogy ismét ugyanazokat a gondolatokat futtatja, ugyanazokat a beszélgetéseket játssza le fejben, ugyanazokat a kérdéseket teszi fel újra és újra, érdemes egy pillanatra megállni, venni egy mély levegőt, nem tovább elemezni nem újabb válaszokat keresni, csak megállni.
Körbenézni, és megnevezni három tárgyat, amit látunk. Figyelni néhány percig a légzésünkre, és szapora légzésből átváltani mély, lassú légzésekre. Érezni a talajt a lábunk alatt. Meghallani a környezet hangjait. Nem azonnal választ keresni, miértekkel foglalkozni, revansot venni, beszélgetőtársat keresni, aki mellett még jobban belehúzzuk magunkat az örvénybe, hanem egyszerűen befelé figyelni, magunkra és tudatossággal megállítani a folyamatot és visszahozni magunk magunkat a jelenbe. Ezek egyszerű gyakorlatoknak tűnnek, mégis segítenek visszahozni az elmét abból a múltban vagy jövőben zajló belső történetből, amely gyakran a szorongás és a szenvedés jelentős részét fenntartja.
Új rutinok és az élethez való kapcsolódás
Ugyanilyen fontos a mindennapi rutinok tudatos visszaépítése. mint a mozgás, a séta, az olvasás, a kézzel írás, a légzőgyakorlatok, a pihentető, megfelelő alvás, szeretteinkkel való együttlét, a természetben töltött idő vagy bármilyen tevékenység, amely valóban támogatja az idegrendszert és a lelket. Sokan arra várnak, hogy majd akkor kezdenek újra élni, amikor már jobban lesznek. A tapasztalat azonban gyakran ennek az ellenkezőjét mutatja.
Nem azért lesz valaki jobban, mert elmúlt a fájdalom, hanem azért múlik el lassan a fájdalom, mert elkezd újra kapcsolódni a saját életéhez.
Eleinte ezek a lépések gyakran kényelmetlennek és erőltetettnek tűnnek. Az elme vissza akar térni a megszokott gondolati körökhöz, mert azok ismerősek számára, még akkor is, ha szenvedést okoznak. Éppen ezért van szükség tudatosságra és következetességre. Az energiát fokozatosan át kell helyezni abból, mi lehúz és fogva tart, abba, ami épít és előre visz. Minden egyes olyan tevékenység, amely örömet ad és visszahoz a jelenbe, egy apró lépés a gyógyulás felé. Nem azért, hogy elnyomjuk az érzéseinket, hanem azért, hogy ne azok irányítsák az egész életünket.
Amit valóban képesek vagyunk irányítani
A gyógyulás sokszor nem akkor kezdődik, amikor valaki végre jobban érzi magát, hanem akkor, amikor abbahagyja a menekülést. Amikor nem a múltat elemzi tovább, és nem a jövőtől kezd félni, nem a válaszokra vár, és nem próbálja kontrollálni azt, ami nem kontrollálható. Hanem feltesz magának egy egyszerű kérdést:
Mi az, amit ebben a helyzetben még mindig képes vagyok irányítani?
A saját döntéseimet.
A saját határaimat.
A saját figyelmemet.
A saját gyógyulásomat.
A valódi belső stabilitás nem abból születik, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, hanem abból, hogy megtanulunk békében maradni akkor is, amikor bizonyos dolgokat nem tudunk megváltoztatni és nincs kontrollunk felette. Ez az elengedés lényege, nem elveszíteni valamit, hanem lassan visszatalálni önmagunkhoz. Ahhoz a részünkhöz, amely a külső körülményektől és más emberektől függetlenül is képes szeretetben, belső egyensúlyban és nagyobb szabadságban élni a saját életét.