Lehet, hogy csak a lélek unt bele, hogy mindenkit magunk elé helyezünk…
Segítőként nagyon gyakran találkozom olyan emberekkel, akik egész életükben másokért éltek. Ők azok, akik mindig meghallgatnak, segítenek, megoldanak, alkalmazkodnak. Akikre mindig lehet számítani. A jókislány és a jófiú.
És érdekes módon ezek az emberek sokszor egyáltalán nem érzik, hogy ebben lenne valami furcsa, sőt! Gyakran mások kérdezik meg tőlük:
„Te ezt hogy bírod? Hogy van még mindig energiád? Totál kihasználnak Téged. Én ezt biztos nem csinálnám, Nincs az a pénz a világon…..”
Te pedig csak nézel, és őszintén nem érted a kérdést. Hiszen neked ez természetes.
Sőt, ha valaki azt mondja, hogy ez így hosszú távon nem egészséges, és nem szolgálja a testi-lelki egészségedet, még meg is sértődsz!
„De hát én ilyen vagyok…” „Ha nem tenném, rosszul érezném magam…”„Én szeretek segíteni.” „Engem ez nem fáraszt.” Meg hát szegény nem tudja megcsinálni, nem tudja megoldani, nem tudja elkészíteni…. stb.
Ismerős?
Pedig ilyenkor sokszor nem a valódi énünk mondja ezt, hanem az egónk!
Az ego ugyanis szereti azt érezni, hogy nélküle nem működnek a dolgok. Jó érzés erősnek lenni. Jó érzés nélkülözhetetlennek lenni. Jó érzés annak lenni, aki mindig kibírja, mindig megoldja, mindig ott van másoknak. Jó érzés „hősnek” lenni.
Csakhogy a hősök, amikor levetik a ruhájukat, fáradtak, magányosak, kimerültek és csalódottak. Nem emlékszem, hogy hány Supermant vagy Batmant láttam munka után a barátaival, családjával vagy a párjával lazítani, önfeledten nevetgélni, kirándulni, utazni, barkácsolni vagy olyant csinálni, ami érte van, nem másokért.
Nem a segítéssel és a támogatással van a baj, hanem azzal, hogy magadra már nem marad energiád. Arra, hogy önmagadat mindig az utolsó helyre teszed. És ha ez hosszú távon így van, akkor egy idő után nincs miből töltekezned, nincs miből adnod. És ilyenkor a test elkezd jelezni.
És jönnek a tipikus tünetek
Először csak fáradékonyabbak leszünk. Aztán jönnek a fejfájások. A nyak- és vállfeszülések, az alvászavarok, az emésztési problémák, a hormonális kibillenések, a visszatérő gyulladások.
Ilyenkor sokan azt hiszik, hogy a testükkel van a baj. Orvosról orvosra járnak, kérdezgetik a barátaikat, ismerőseiket, hogy vajon ők is hasonló tünetekkel küzdenek-e. Magyarázatokat, megoldásokat keresnek a neten, de végleges megoldást nem találnak.
Pedig a test ilyenkor nem ellenünk dolgozik, hanem figyelmeztet, hogy most már magunkra is figyeljünk!
A valódi gyógyulás nem a tünetek megszüntetésével kezdődik…
A valódi gyógyulás nem ott kezdődik, amikor elmúlik a fejfájás, a szorongás vagy az állandó készenléti állapot okozta nyomás a mellkasunkban vagy a gyomrunkban, vagy amikor újra jól alszunk. Ezeket a tüneteket nagyon sok mindennel lehet kezelni, és ideig-óráig meg is szűnhetnek.
Azonban, ha nem kezd el letisztulni a kép, ha nem kezdjük el magunkat kívülről látni, ha nem fogadjuk el azt a tényt, hogy senkinek nem vehetjük el a felelősségét a saját fejlődése és élete felett, csak azért, mert mi úgy tartjuk helyesnek, mert a mi programunk eszerint működik, akkor ugyanazok a minták és tünetek újra és újra meg fognak jelenni.
Amikor hirtelen észrevesszük azokat a kapcsolatokat, amelyekben mindig csak mi adtunk. Azokat a helyzeteket, ahol éveken át megfelelni próbáltunk. Azokat az embereket, akiknek mindig fontosabb volt a békéje, mint a sajátunk.
És egyszer csak rájövünk, hogy…
Van különbség aközött, hogy együtt érzek valakivel, és aközött, hogy átveszem az ő fájdalmát.
Van különbség aközött, hogy segítek, és aközött, hogy meg akarom menteni.
És van különbség aközött, hogy szeretek valakit, és aközött, hogy közben teljesen elveszítem önmagamat.
Ahogy egyre tisztábban látunk, egyre természetesebbé válik, hogy határokat húzunk. Azonban itt jön a folyamat egyik legnehezebb része.
Nem mindenki fog örülni annak, ha változunk.
Amíg mindig elérhető voltál, amíg mindig igent mondtál, amíg mindig megoldottad mások problémáit, addig sok kapcsolat kényelmesen működött.
Amikor azonban elkezdesz nemet mondani, pihenni, önmagadat is figyelembe venni, lesznek, akik ezt félreértik. Azt mondják, megváltoztál, hideg lettél, önző lettél.
Pedig valójában csak annyi történt, hogy már nem vagy hajlandó feláldozni önmagadat azért, hogy mindenki más jól érezze magát. És ez sok embernek kényelmetlen. Nem azért, mert rossz ember lettél, hanem azért, mert a régi működésed nekik kényelmesebb volt.
Tapasztalatom szerint a valódi gyógyulás egyik legfontosabb jele nem az, hogy már nincs fájdalmunk, hanem az, hogy tisztábban látunk. Tisztábban látjuk önmagunkat, a kapcsolatainkat és a saját működésünket. És végre különbséget tudunk tenni aközött, ami valóban a mi felelősségünk, és ami már nem.
Mit tehetünk, hogy végre az első helyre kerüljünk a saját életünkben?
Ne akarjunk egyik napról a másikra megváltozni. Az idegrendszerünk éveken, sokszor évtizedeken keresztül tanulta meg a jelenlegi működését, ezért nem fog egyik napról a másikra új mintákat követni. A felismerés fontos első lépés, de önmagában még nem változtatja meg az életünket. A valódi változást mindig az új, tudatos döntések hozzák el.
Ehhez azonban először észre kell vennünk, mi történik bennünk nap mint nap.
1. Gyakorlat – Esti önreflexió
Próbáld ki egy héten keresztül, hogy minden este felteszed magadnak ezt a három kérdést:
- Mi szívta el ma a legtöbb energiámat? Mitől vagyok ennyire fáradt?
- Hol mondtam igent úgy, hogy valójában nemet szerettem volna?
- Mikor éreztem ma azt, hogy igazán önmagam lehetek?
Ezután csukd be a szemed, és vegyél három lassú, mély levegőt az orrodon keresztül. Hagyd, hogy a kilégzés hosszú és nyugodt legyen, miközben egyszerűen csak figyeled, mit jelez a tested. Ne elemezd, ne magyarázd, ne ítélkezz. Csak figyelj.
Néhány nap múlva meglepően tisztán kezdenek kirajzolódni ugyanazok a helyzetek, ugyanazok az emberek és ugyanazok az érzések, amelyek újra és újra elveszik az energiádat.
2. Gyakorlat – Írd le, ami visszatér
A másik nagyon egyszerű, mégis rendkívül hatékony eszköz az írás. Nem kell naplót vezetned, nem kell szépen fogalmaznod. Elég ha a telefonodba jegyzetelsz, hiszen az úgyis mindig kéznél van.
Egyszerűen csak írd le azt a gondolatot vagy érzést, amely a nap folyamán újra és újra visszatér. Ez lehet egy félelem, egy harag, egy szomorúság, egy csalódás vagy akár egy örömteli felismerés is. Akár a telefonod jegyzeteibe is írhatod. A nap végén nézd vissza.
Valószínűleg meglepődsz majd, hogy napközben több ezer különböző gondolat és érzés ment át rajtad, mégis csak néhány tért vissza újra és újra. És éppen ezek azok, amelyekkel érdemes foglalkozni. Nem azért, mert rosszak, hanem azért, mert valamit szeretnének megmutatni.
A legtöbben ezeket az érzéseket megpróbáljuk elnyomni. Haragot, irigységet, szomorúságot vagy elégedetlenséget nem szívesen vállalunk fel, mert szeretünk erősnek és kiegyensúlyozottnak látszani.
Pedig minden érzésnek van üzenete.
Ha elfogadjuk, hogy ott van, már feltehetjük magunknak a kérdéseket:
Mit akar nekem megmutatni? Miből ered? Van ráhatásom? Tudok rajta változtatni?
Ha igen, cselekedjünk. Ha nem, akkor lassan elkezdődhet az elengedés.
És amikor a kép letisztul, a változás már nem erőltetett lesz, hanem természetes. Egyre könnyebb lesz nemet mondani. Egyre ritkábban reagálunk azonnal.
És mielőtt automatikusan mások problémáját kezdenénk megoldani, egy pillanatra megállunk, és feltesszük magunknak a kérdést:
„Nekem most mire van szükségem és hol van ebben az ő felelőssége?
Közben pedig mantrázhatod magadnak: „Ez nem az enyém, hanem az övé..” és ezzel vissza is adtad neki szeretettel.
Ezt már egy négyéves gyerekkel is meg lehet csinálni, de egy felnőttel mindenképpen. Mielőtt bármit is mondanál vagy cselekednél, vagy azon kapod magad, hogy hogyan tudnád érte, neki, helyette megoldani, tedd fel magadnak a kérdést:
Vajon a másik képtelen rá?
Gondolkodásában, mozgásában vagy valamilyen egyéb kizáró ok miatt valóban alkalmatlan rá? Vagy csak lusta? Vagy csak nem akarja? Vagy egyszerűen csak kényelmes neki? Vagy egyszerűen csak baromira visszaél a jóindulatoddal?
Mert ha az utolsó három kérdésre a válasz igen, akkor máris tudod, hogy neked nincs dolgod vele, azon kívül, hogy ha időd engedi, meghallgatod.
És abban a pillanatban visszaadod a saját cselekedeteinek és döntéseinek a lehetőségét az illetőnek, szabaddá teszed magad, nem akarod megmenteni, és nem akarsz helyette megoldani olyat, ami egyáltalán nem a te dolgod.
Erre mondják az üzleti életben, hogy win-win, vagyis mindkét fél jól jár.
Te felszabadulsz, visszanyered az energiáidat, amelyeket végre magadra tudsz fordítani. A másik pedig visszakapja a szabadságát, hogy ő maga dönthessen és cselekedhessen a saját életében. És ezáltal nem marad az adósod, sőt még az önbizalma és az önbecsülése sem csorbul azáltal, hogy Te elvetted azt a felelősséget, ami az övé lett volna.
Hiszen a valódi önbizalom és önbecsülés mindig a saját magunk által elvégzett „munkából” születik, soha nem a máséból!
Ez nem azt jelenti, hogy mostantól kevésbé szeretünk…
Hanem azt, hogy végre megtanulunk úgy szeretni másokat, hogy közben önmagunkat sem hagyjuk el. Mert a testi-lelki egyensúly nem ott kezdődik, amikor mindenki másnak megfelelünk. Hanem ott, amikor végre önmagunkkal is ugyanolyan együttérzőek vagyunk, mint mindenki mással.
A testünk pedig először suttog, aztán jelez, végül hangosan kiabál.
És minél tovább tartjuk magunkat olyan élethelyzetekben, olyan gondolkodási mintákban, olyan cselekvésekben, amelyek nem hozzánk tartoznak, vagy nem a mieink, annál súlyosabb árat fizetünk a testi, lelki és mentális egészségünkkel.
Ezért fontos, hogy minden nap szem előtt tartsuk, hogy ami nem a miénk, azt adjuk vissza jogos tulajdonosának!