„Nem vagy szép, csak kedves.” „Sokan vannak még előtted.” „Neked úgysem fog sikerülni.” „Te olyan ügyetlen vagy.” „Inkább táncolj, mert a hangod nem jó.”
Talán olvasás közben csak legyintünk ezekre a mondatokra. Hiszen „csak szavak”. Sokszor még azt is halljuk, hogy „nevelési eszközök”, „nem úgy gondolták”, „ezen már túl kellene lépni”, vagy éppen azt, hogy „így erősödünk”.
De valóban csak szavak lennének?
Az igazság az, hogy egy gyermek számára ezek a mondatok sokkal többet jelentenek egy egyszerű véleménynél. Amikor még az idegrendszer fejlődésben van, amikor az agy még nem képes árnyaltan gondolkodni, amikor még nincsenek megküzdési stratégiáink és nincs kialakult önképünk, önmagunkat kizárólag azok szemén keresztül látjuk, akikhez a legerősebben kötődünk és szeretünk.
Elsősorban a szüleinkén keresztül. De lehet ez egy nagyszülő, egy tanár, egy edző, egy rokon vagy bármely olyan ember, akinek a szeretete, az elismerése vagy az elfogadása számunkra biztonságot jelentett.
A gyermek ugyanis még nem tudja azt mondani magának:
Anya most fáradt, Apa ideges, biztos nem úgy gondolta, vagy az edzőnek rossz napja volt és lehet, hogy a tanár téved.
Az ő idegrendszere még nem képes erre.
Amit a számára biztonságot jelentő ember mond, azt nem véleményként tárolja el, hanem igazságként.
Később pedig identitásként.
És pontosan itt kezdődik az a folyamat, amely sokszor hosszú éveken, évtizedeken keresztül meghatározza, hogyan gondolkodunk önmagunkról, milyen kapcsolatokat választunk, milyen munkánk lesz, mennyire merünk kockázatot vállalni, hogyan reagálunk a kritikára, hogyan szeretünk, hogyan húzunk határokat, sőt még azt is, hogyan működik az idegrendszerünk stresszhelyzetben.
Sokan azt gondolják, hogy csak azok a mondatok hagynak mély nyomot, amelyeket nap mint nap hallottunk gyermekkorunkban. Pedig ez nem mindig igaz. Van, amikor egyetlen mondat is elég. Egyetlen mondat, ha azt a megfelelő ember, a megfelelő pillanatban mondja ki.
Mert a gyermek nem azt kérdezi magától:
„Igaza van?”
Hanem azt kódolja:
„Ha ő ezt mondja rólam, akkor biztosan ilyen vagyok.”
Ugyanilyen mély nyomot hagyhatnak a szeretettel kimondott mondatok is.
„Büszke vagyok rád.” „Nagyon kitartó vagy.” „Hiszek benned.” „Nem baj, hogy hibáztál.” „Bármi történik, én melletted vagyok.”
Ezek a mondatok ugyanúgy beépülnek az idegrendszerünkbe. Csak nem félelmet építenek, hanem biztonságot. Nem önbizalomhiányt, hanem önbizalmat. Nem megfelelési kényszert, hanem önazonosságot.
Éppen ezért nem maga a mondat a legerősebb, hanem az, hogy kitől érkezik.
Hiszen attól válik a saját belső hangunkká, akitől a biztonságot várjuk.
És ez a belső hang sokszor még harminc, negyven-, ötven- vagy akár hatvanévesen is ugyanazokat a mondatokat ismételgeti, amelyeket egy hatéves kisfiú vagy egy nyolcéves kislány hallott. Különösen akkor, amikor újra egy érzelmileg fontos kapcsolatba kerülünk, mert ilyenkor aktiválódnak igazán ezek a régi működések.
Pedig azóta minden megváltozott. Azonban az idegrendszerünk még nem tudja.
Amikor egyetlen mondat egy egész életet ír át…
Nézzük azt a hét-nyolc év körüli kislányt, aki reggel felveszi a legszebb szoknyáját. megfésüli a haját, forog-pörög a tükör előtt, táncolgat a nappaliban, énekelget, kezdi felfedezni a nőiességét. Azzal a természetes örömmel és felszabadultsággal, amelyet gyermekként szinte mindannyian átéltünk.
A családhoz vendégek érkeznek.
Mosolyognak rá.
– Jaj, de szép kislány! mondják
És ekkor megszólal az édesanyja.
– Ugyan.. nem szép, csak kedves!
Lehet, hogy az anya ezt csak szerénységből mondta, vagy talán őt is így nevelték. Lehet, hogy féltékeny volt a lányára, nem tudni.
Csakhogy a gyermek idegrendszere nem azt hallotta, hogy miért hangzott el ez a mondat.
Hanem azt:
„Nem vagyok szép.”
És amikor ezt a mondatot a kislány nem egyszer, hanem újra és újra hallja, egy idő után már nem is kérdés számára… kedves vagyok, de szép nem.
És innentől kezdve már nemcsak a kinézetét látja ezen a szűrőn keresztül, hanem az egész életét.
Felnőtt nőként hiába mondják neki az ellenkezőjét, hiába látja magát a tükörben, a külleme továbbra is az ellensége marad.
És mi történik ilyenkor?
Az idegrendszer megpróbál alkalmazkodni, és kialakít egy működést.
„Kedvesnek kell lennem, mert szép nem vagyok.”
„Nagyon kedvesnek.
Mindenkihez kedvesnek.
Akkor is, amikor bántanak.
Akkor is, amikor kihasználnak.
Akkor is, amikor lenyomnak.
Akkor is, amikor hülyének néznek.
Akkor is, amikor újra és újra átlépik a határaimat…”
Hiszen az értéke már nem abban van, aki valójában, hanem abban, hogy másoknak megfeleljen. És pont ezért nem engedheti meg magának, hogy másként reagáljon. A probléma soha nem magával a kedvességgel volt, hiszen szép emberi tulajdonság.
A baj ott kezdődik, amikor a kedvesség már nem szabad döntés, hanem túlélési stratégia.
Amikor már nem azért kedves valaki, mert ilyen ember, hanem azért, mert fél attól, hogy ha egyszer nem lesz kedves, ha egyszer kiáll magáért, ha egyszer önmagát választja, akkor elveszít mindent, amiről azt hitte, hogy az értékét adja.
A fiatal sportoló nő, aki mindig másnak adja az elsőbbséget…
Nézzük azt a lelkes lányt, akinek az egész gyerekkora a sportról szólt. Nem sajnálta az időt, a fáradtságot, edzett, kitartott, lemondott mindenről, ami a gyerekkor, a tinédzser kor természetes része lett volna.
Ebben a korban az edző az egyik legfontosabb referenciaszemély egy sportoló életében. Az a felnőtt, akinek a véleménye még a szülőkénél is többet jelent.
És amikor a pályára lépés reményében az edző részéről csak ennyi hangzik el, hogy
„Sokan vannak még előtted.”
Ez a mondat nagyon mélyre tud menni.
Mert nem azt hallja a gyermek, hogy még többet kell dolgoznia.
Nem azt, hogy javítani kell a technikáján.
Nem azt, hogy még fejlődnie kell.
Hanem azt:
„Bármit teszek, mindig lesznek előttem.”
Lehet, hogy az edző motiválni akarta. Lehet, hogy valóban voltak nála ügyesebb sportolók. Lehet, hogy egyszerűen csak rosszul látta a tehetségét. A lány idegrendszere azonban nem ezeket a magyarázatokat hallotta.
Ő csak ezt hallotta:
„Mindig lesz nálam jobb.” „Én soha nem lehetek az első.” „Hiába teszek meg mindent, mindig elém kerülnek.”
És lassan, de biztosan kialakul benne egy állandó háttérbe szorítottság érzés. Ez a mondat már nem marad a sportpályán. Beköltözik a párkapcsolataiba, a baráti kapcsolataiba, a munkájába, az egész felnőttkori identitásába.
Felnőttként nagyon nehezen ismeri fel a tényleges igényeit. Csak alacsony kockázattal járó dolgokba vág bele. Nehezen vállalja fel az ötleteit. Nem meri kimondani, hogy valójában mire vágyik. A kudarctól való félelem miatt elkerüli a megmérettetéseket.
Párkapcsolataiban rendre olyan partnert választ, aki mellett a teljesítménye és a túlzott odaadása lesz az értéke, aminek egyenes következménye, hogy előbb-utóbb mindig valaki más „nagyobb teljesítményű, többet adó” embernél köt ki a párja. Mintha az élet újra és újra ugyanazt a jelenetet játszaná le.
Pedig valójában nem az élet ismétli önmagát, hanem a gyermekkorban rögzült idegrendszeri működés keresi újra azt az ismerős érzést, amelyet egyszer már megtanult.
A sikeres férfi, aki mindig mindenkit megtart…
Vegyük példaként azt a tízéves kisfiút, aki egyik napról a másikra elveszíti az édesapját. Az édesanyja összetörik, a testvérei még kicsik.
És egyszer csak elhangzik egy mondat, amelyet az édesanya talán a saját kétségbeesésében mond ki, mégis egy egész életet meghatározhat.
„Mostantól csak Te vagy nekem.”
Lehet, hogy nem ezt akarta üzenni. Lehet, hogy csak a saját fájdalmát mondta ki, de a tízéves kisfiú idegrendszere nem ezt hallotta.
Ő ezt hallotta:
„Nekem kell erősnek lennem.” „Nekem kell vigyáznom anyára.” „Nekem kell a tesóknak segíteni, mert még kicsik.”
És mivel még gyermek volt, nem tudta azt mondani:
„Ez túl nagy teher nekem. Én még gyerek vagyok. Nekem is szükségem lenne valakire, aki most mellettem van.”
Ő csak alkalmazkodott. Mert a gyermek számára a szeretet és a biztonság létkérdés. És lassan, de biztosan kialakul benne, hogy „Az én értékem abban rejlik, hogy másokat megtartok, akár önmagam feladása árán is.”
Évtizedekkel később, már sikeres vállalkozóként, férjként és édesapaként ő az, aki mindenkit meghallgat. Ő az, aki mások helyett cselekszik, minden problémára megoldást keres. Ő az, aki mindig elérhető. Ő az, aki soha nem akar csalódást okozni. Ő az, aki akkor is erősnek látszik, amikor legbelül már régen elfáradt.
Kívülről sokan irigylik az életét. Ő azonban sokszor már azt sem tudja megfogalmazni, hogy valójában mit érez, mit gondol. Hiszen egész életében másokért vállalt felelősséget. Mások fájdalmát próbálta enyhíteni, mások terheit cipelte. Közben pedig lassan, szinte észrevétlenül teljesen elveszítette a kapcsolatot önmagával.
Egész életünkben annak próbálunk megfelelni, amivé egykor válnunk kellett.
Van, aki egész életében kedves és jó akar lenni, bármi áron.
Van, aki folyamatosan a biztonságot keresi, nehogy még egyszer átélje a visszautasítottság érzését.
Van, aki mindig másokat helyez maga elé, mert számára ez jelenti a saját értékességét.
A szerepek különbözőek, a működés azonban ugyanaz.
Évek, sokszor évtizedek telnek el úgy, hogy kívülről minden rendben lévőnek tűnik, tanulunk, dolgozunk, karriert építünk, kapcsolatokat alakítunk ki, gyermekeink születnek…
És közben lassan, szinte észrevétlenül egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk.
Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy valami nincs rendben a testünkkel…
Állandóan fáradtak vagyunk, pedig eleget alszunk. Nincs energiánk, pedig a laboreredményeink jók. Fáj a hátunk, a nyakunk, görcsöl a gyomrunk. Nem tudunk igazán ellazulni. Rosszul alszunk. Folyamatos készenlétben élünk. Egyre érzékenyebbé válunk a stresszre.
És hiába próbálunk még jobban teljesíteni, még jobban megfelelni, még inkább kontroll alatt tartani az életünket, valahogy semmi sem hozza vissza azt az érzést, hogy valóban jól vagyunk.
Lassan úgy érezzük, mintha kicsúszna a talaj a lábunk alól. Elkezdődnek a vizsgálatok, szakorvosi konzultációk, kezelések.
És nagyon sokan ilyenkor ugyanazt a mondatot hallják:
„Nem találunk olyan eltérést, ami indokolná a panaszait.”
És ez talán még ijesztőbb, mert ha nincs rá magyarázat…Akkor mi történik velem valójában?
Elkezdjük figyelni a testünket, minden apró fájdalmat, minden apró változást, minden új tünetet.
Még több vizsgálat, még több bizonytalanság. Pedig a testünk valójában nem ellenünk dolgozik, éppen ellenkezőleg, próbál figyelmeztetni.
A tünetek nem azért jelennek meg, hogy büntessenek bennünket, hanem azért, hogy felhívják a figyelmünket arra, hogy valami már régóta nincs rendben.
Egyre erősebbé válik bennünk egy nehezen megfogalmazható érzés. Mintha nem a saját életünket élnénk. Mintha csak sodródnánk az eseményekkel.
Mintha évek, sőt évtizedek óta egy olyan életet próbálnánk élni, amelyet valójában nem is mi választottunk.
És akkor egész életünkben először megfogalmazódik egy kérdés, hogy
Ki vagyok én a saját életemben?
Ez a felismerés nem életkorhoz kötött. Lehet már fiatal felnőttként is, amikor egyik pillanatról a másikra rájövünk, hogy nem azt tanultuk, ami minket érdekel, hanem, amit a szüleink elvártak tőlünk. Munkahelyen, ahol felismerjük, hogy mással szeretnénk foglalkozni. Lehet családalapítás előtt, mikor világossá válik, hogy nem az aktuális partnerünkkel szeretnénk mindezt megtenni. De lehet életünk közepe táján, amikor amúgy is minden kicsit meginog. Előfordulhat a nyugdíjas éveink előtt, alatt is, amikor felvillan, hogy egész eddig semmit nem választottunk önmagunkért.
A reveláció lényege nem maga az esemény, hanem az, amit az esemény kivált bennünk.
Érkezhet egy veszteség, egy betegség, egy válás, egy kiégés vagy egy megmagyarázhatatlan testi tünet formájában, amikor már egyszerűen nem tudunk ugyanúgy tovább élni, mint addig.
De ugyanígy megérkezhet pozitív formában is, például egy szerelem által. Egy olyan emberrel való találkozás során, aki akaratlanul is tükröt tart elénk, és akinek a hatására először kezdjük megkérdőjelezni mindazt, amit addig természetesnek hittünk.
Megérkezhet egy gyermek születésekor, amikor rádöbbenünk, hogy nem szeretnénk továbbadni ugyanazokat a mondatokat és működési mintákat.
De megérkezhet egy könyv egyetlen mondatából, egy beszélgetésből, egy terápiás ülésből, egy csendes sétából vagy akár egy teljesen hétköznapi pillanatból is.
A forma mindenkinél más, a lényege azonban mindig ugyanaz.
Egyszer csak megértjük azt, amit addig hiába próbáltunk megfejteni. És attól a pillanattól kezdve már nem tudunk ugyanazzal a szemmel nézni önmagunkra és az életünkre.
Sokszor éppen azok az események hozzák el életünk legnagyobb revelációit, amelyeket akkor a legnagyobb veszteségnek vagy éppen a legnagyobb ajándéknak élünk meg.
Csak később értjük meg, hogy valójában ugyanazért érkeztek.
Hogy felébresszenek bennünket.
Ez a felismerés egyszerre fájdalmas és felszabadító. Fájdalmas, mert ráébredünk, hogy életünk számos döntését nem a valódi énünk, hanem egy régen kialakult túlélési működés irányította.
Ugyanakkor felszabadító is, mert ettől a pillanattól kezdve először nyílik valódi lehetőségünk arra, hogy másképp döntsünk.
A felismerés önmagában még nem változtatja meg az életünket, de nélküle valódi változás sem történhet. Mert amíg nem látjuk tisztán a saját működésünket, addig nincs mit megváltoztatnunk.
Sokszor ilyenkor jelenik meg valaki, aki eddig nem volt része az életünknek.
Egy olyan ember, aki nem a régi szerepeinket látja, hanem azt, akik azok alatt mindig is voltunk. De ez az ember nem azért jön az életünkbe, hogy megváltoztasson bennünket, és nem azért, hogy megmondja, kik vagyunk vagy hogyan kellene tovább élnünk.
Hanem azért, mert a jelenlétével segíthet lehántani azokat a mondatokat, félelmeket és megfelelési kényszereket, amelyeket éveken, évtizedeken keresztül magunkkal cipeltünk.
És ahogy ezek a rétegek lassan leomlanak, újra kapcsolatba kerülhetünk önmagunkkal.
Ez azonban nem könnyű folyamat, hiszen a régi működés még akkor is biztonságosnak tűnik, ha szenvedünk tőle, mert ismerős. Az elménk ugyanis nem azt keresi, ami jó, hanem azt, amit már ismer.
Ezért fordul elő, hogy amikor először mondunk nemet, először húzunk egészséges határokat, vagy először választjuk önmagunkat, nem megkönnyebbülést érzünk, hanem bűntudatot és félelmet.
A valódi gyógyulás ott kezdődik, amikor először meg merjük kérdőjelezni azt, amit egész életünkben igaznak hittünk önmagunkról.
Amikor felismerjük, hogy a „kedves kislány” nem azért lett mindig kedves, mert ilyen volt a személyisége, hanem mert azt hitte, hogy ez a túlélésének záloga.
A sportoló lány nem azért nem mert kockázatot vállalni, mert gyenge volt vagy nem volt elég bátor, hanem mert az idegrendszere minden egyes „pályára kerülés” előtt vészriadóba kapcsolt.
És a másokról gondoskodó ember sem azért feledkezett meg önmagáról, mert ilyennek született, hanem mert azt hitte, hogy a szeretet csakis önmaga feladásával járhat.
Mindannyian gyermekek voltak, akik elhitték azt, amit a számukra legfontosabb emberek mondtak róluk.
Amikor ezt felismerjük, természetes, hogy megérkezik a harag és a fájdalom. Nem azért, hogy benne ragadjunk. Hanem azért, mert végre kimondhatjuk és megélhetjük azt, hogy
„Ez nem volt rendben.”
A harag azonban csak egy állomás, ami igazán gyógyít, az a gyász és az elengedés. El kell engednünk azt a gyermeket, aki nem lehetett önmaga. És el kell engednünk azt az életet is, amelyet a félelmeink miatt nem mertünk megélni.
Nem egyik napról a másikra történik meg a változás, lesznek visszalépések, lesznek félelmek, de egy biztos, hogy onnantól, hogy egyszer tisztán megláttuk a saját történetünket, már nem tudunk lélekben ugyanúgy élni, mint előtte.
De akkor hogyan tovább?
A felismerések után minden helyzetben ott lesz előttünk a választás.
Maradunk a régi, ismerős forgatókönyvnél, vagy apró lépésekben elkezdjük felépíteni azt az életet, amely végre valóban a sajátunk.
Azt az életet, amiben valóban úgy érezzük, hogy ez a miénk. Amibe teljes szívvel benne tudunk lenni. Amiben nem a kétségbeesés, a félelem és a megfelelési kényszer tölti be a napjainkat, hanem az az érzés, hogy megérkeztem, hogy ott vagyok, ahol lenni szeretnék, azokkal vagyok, akiket szeretek, és azt csinálom, ami valójában az enyém.
Az emberek nem attól gyógyulnak meg, hogy tökéletesek lesznek, hanem attól gyógyulnak, hogy végre önazonossá válnak. Amikor végre meghallják azt, ami legbelül van.
Hiszen a test-lélek-elme hármasában mindig a lélek a legerősebb, és ha figyelünk rá, tudni fogjuk merre tovább.
Felelősségünk azonban minden életszakaszban nemcsak magunkért, hanem másokért is van.
Fontos, hogy szülőként, nagyszülőként, rokonként, társként, barátként, tanárként, edzőként vagy egyszerűen csak emberként tisztában legyünk a szavaink erejével.
Lehet, hogy számunkra egy-egy mondat csak egy elsietett megjegyzés, egy rossz pillanatban kimondott vélemény, csak egy ártatlannak tűnő mondat. Egy gyermek, egy fiatal számára azonban egészen mást jelenthet.
Szakértők szerint az idegrendszer 25 éves korig fejlődik ki teljesen, és addig még rendkívül érzékenyen reagál a környezetére. Nem képes különbséget tenni a szeretett személy véleménye és a saját értéke között.
Amit a számára legfontosabb ember mond róla, azt nem véleményként hallja, hanem sokszor igazságként építi be önmagáról. Éppen ezért a szavaink óriási felelősséget hordoznak.
Egyetlen mondat képes évekre elültetni valakiben a kételyt, de ugyanígy egyetlen mondat képes egy életre önbizalmat, hitet és biztonságot is adni.
Lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni, melyik mondatunk marad meg valakiben egy életre. Ezért is érdemes úgy beszélni egymással, hogy a szavaink ne korlátokat építsenek, hanem lehetőségeket nyissanak.
És ez nemcsak arra igaz, hogyan beszélünk másokkal. Hanem arra is, hogy kiknek engedjük meg, hogy annyira közel engedjük magunkhoz, hogy a szavai biztonságot és fejlődési lehetőséget, ne pedig fájdalmat és szomorúságot okozzanak.
Ha azt tapasztaljuk, hogy a hozzánk érzelmileg közel álló emberek újra és újra kihasználják a jóságunkat, visszaélnek a bizalmunkkal, átlépik a határainkat vagy tudatosan a régi sebeinket érintik meg, akkor érdemes feltennünk magunknak a kérdést:
Valóban szeretném, hogy ezek az emberek annak az életemnek is a részei legyenek, amelyet most kezdek tudatosan, önmagam szerint felépíteni?
Gyermekként nem volt választásunk. Elhittük mindazt, amit mondtak nekünk és rólunk. Felnőttként azonban már van választásunk. Van lehetőségünk arra, hogy felülírjuk azt a történetet, amelyet egykor mások kezdtek el írni helyettünk.
Ma már tisztán láthatjuk, hogy nem azok vagyunk, akinek vagy aminek egykor tartottak bennünket, és nem is azok, akivé a félelmeink formáltak. Hanem azok az emberek, akik minden egyes tudatos döntéssel egyre közelebb kerülnek a valódi önmagukhoz.