Gondolatok halottak napján az elmúlásról és az élet ajándékáról
Van egy pillanat az évben, amikor a csend mintha hangosabbá válna. Amikor a gyertyák fényében azokra emlékezünk, akik már nincsenek velünk, és talán önkéntelenül is szembenézünk saját múlandóságunkkal.
A munkám során sok emberi sorssal és a földi élet végével találkoztam. Láttam haldoklót, fájdalmat, küzdelmet, de megtapasztaltam valami egészen mást is. Olyan emberek utolsó pillanatait, akik csendes nyugalommal, belső békével közeledtek az elmúláshoz.
Találkoztam olyan emberrel, akinek a szemébe nézve legbelül tudtam, hogy ez az utolsó beszélgetésünk. Ő talán még nem sejtette, de én akkor úgy éreztem, mintha a lelke már lassan elengedné ezt a földi világot. Láttam egy közel százéves embert is, aki olyan méltósággal és bölcsességgel várta az elmúlást, amit soha nem fogok elfelejteni. Sőt volt, aki még a halálos ágyán és vicceket mesélt.
És láttam a másik oldalt is. Azokat, akik az utolsó pillanatig küzdöttek, kapaszkodtak az életbe. Néha olyan érzésem volt, mintha maradt volna még valami, amit el kellett volna mondaniuk, meg kellett volna élniük, vagy éppen jóvá kellett volna tenniük.
Ezek a találkozások mély nyomot hagytak bennem, és egy fontos felismeréshez vezettek: ahogyan élünk, ahogyan önmagunkhoz, másokhoz és az életünk történéseihez viszonyulunk, az az elmúláshoz való hozzáállásunkban is megmutatkozhat.
Természetesen a haldoklás körülményeit számtalan olyan tényező befolyásolja, amelyre nincs ráhatásunk. Senki életének értékét nem az határozza meg, hogyan telnek az utolsó órái. Mégis, ezek a találkozások újra és újra elgondolkodtattak azon, mennyire fontos lenne már életünk során megtalálni a békét önmagunkkal.
És van egy kérdés, amely halottak napján különösen közel kerül hozzám:
Amikor egyszer majd mi is életünk végéhez közeledünk, és visszatekintünk a mögöttünk hagyott évekre, vajon mit érzünk majd?
A megélt pillanatokért való hálát, vagy mindannak a hiányát, amit soha nem mertünk megtenni?
Hiszen amikor számot vetünk az életünkkel, sokszor egészen más dolgok válnak fontossá, mint amelyek miatt ma annyit aggódunk.
Vajon akkor mennyit számít majd, hány órát túlóráztunk, mennyi pénzünk volt, hány ember elvárásainak próbáltunk megfelelni, vagy mit gondoltak rólunk mások?
És mennyivel fontosabbá válhatnak azok a kérdések, amelyeket talán egész életünkben halogattunk?
- Szerettünk igazán, tiszta szívből? És hagytuk, hogy bennünket is szeressenek?
- Volt bátorságunk önmagunknak lenni?
- Megéltük az örömeinket, követtük a vágyainkat, és mertünk változtatni, amikor már régóta éreztük, hogy valami nincs rendben?
- A saját életünket éltük, vagy olyan szerepekben maradtunk, amelyeket a félelmeink, a megszokásaink és mások elvárásai alakítottak ki számunkra?
Olyan sokszor halogatjuk a boldogságot, a fontos beszélgetéseket, a változtatást. Benne maradunk helyzetekben, amelyekben már régóta nem érezzük jól magunkat, és nem mondjuk ki azt, ami valójában bennünk van.
Szeretlek. Hiányzol. Fáj. Másra vágyom. Nekem ez így már nem jó.
Helyette újabb és újabb feltételeket szabunk magunknak.
„Majd ha felnőnek a gyerekek.” „Majd ha nyugdíjas leszek.” „Majd ha több pénzem lesz.” „Majd ha lefogyok végre”
De ki ígérte meg nekünk, hogy mindig lesz még egy „majd”?
Számomra ezek a történetek valójában nem a halálról szólnak, hanem az élet felfoghatatlan értékéről. Arról, hogy minden nap, amikor felébredünk, egy újabb lehetőség. Hogy szeressünk, öleljünk, nevessünk, megbocsássunk, változtassunk, vagy egyszerűen csak megengedjük magunknak, hogy jól érezzük magunkat a saját életünkben.
A belső béke keresését nem kell az utolsó éveinkre halasztanunk. Nem szükséges megvárnunk egy súlyos betegséget, egy veszteséget vagy a halál közelségét ahhoz, hogy végre őszinték legyünk önmagunkhoz.
Az élet nem akkor kezdődik, amikor minden körülmény tökéletessé válik. Az élet most történik. Abban a kapcsolatban, amelyben ma élünk. Abban a munkában, ahová holnap reggel elindulunk. Azokban a döntésekben, amelyeket ma meghozunk, és azokban is, amelyeket újra és újra elhalasztunk.
Azt kívánom Neked, kedves olvasó, hogy amikor egyszer majd visszatekintesz az életedre, ne a megbánás legyen a legerősebb érzésed. Hanem az, hogy minden nehézség, tévedés, fájdalom és tökéletlenség ellenére is képes legyél szeretettel gondolni arra az emberre, aki voltál, és arra az életre, amelyet megéltél.
És elmondhasd:
„Ez az ÉN életem volt. Nem volt mindig könnyű, hibáztam is, de szerettem, mertem változtatni, és igyekeztem hű maradni önmagamhoz.”
Mert nem csupán az számít, hány évet hagyunk magunk mögött, hanem az is, mennyi valódi életet engedtünk meg magunknak azokban az években.
Amíg itt vagyunk, amíg van lehetőségünk dönteni, szeretni, megbocsátani és újrakezdeni, addig van esélyünk arra is, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz.
Halottak napján gyertyát gyújtunk azokért, akik már nincsenek velünk. Emlékezünk, hiányolunk, és egy pillanatra mi magunk is elcsendesedünk.
De miközben azokra gondolunk, akiknek már véget ért a földi útjuk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a miénk még tart.
És ez önmagában is hatalmas ajándék.
Ne várjuk meg, amíg a gyertyák csonkig égnek, hogy felismerjük: az időnk véges, és a saját életünket senki más nem élheti meg helyettünk.
Nagy Eszter Barbara
Természetgyógyász, reflexológus, akupresszőr, életvezetési és stresszkezelő coach
Ha úgy érzed, változtatnál az életeden, de még nem tudod, merre indulj, vagy egyszerűen csak szeretnél tisztábban látni, szeretettel várlak egy díjmentes, 20 perces konzultációra. Néha egy őszinte beszélgetés is segíthet megtalálni az első lépést.
