Az előző blogban arról írtam, hogyan képesek a gyermekkorban elhangzó mondatok éveken, sokszor akár évtizedeken keresztül meghatározni azt, hogyan gondolkodunk önmagunkról, hogyan döntünk, hogyan kapcsolódunk másokhoz, milyen szerepeket veszünk magunkra, és végül milyen életet élünk.
Három történeten keresztül mutattam meg mindezt.
A kedves lányét, aki megtanulta, hogy csak akkor szerethető, ha mindig alkalmazkodik és mindenkivel kedves. A sportolóét, aki azt hitte el, hogy mindig lesznek előtte, ezért felnőttként is, a kudarctól való félelem miatt, sokszor maga elé engedett másokat.
És annak a sikeres vállalkozónak a történetét, aki már gyermekként megtanulta, hogy neki kell mindenkit megtartania, ezért felnőttként is mások problémáit, felelősségét és terheit cipelte a sajátjai mellett.
Amennyiben az első részt még nem olvastad, ide kattintva találod.
Most viszont nem azt szeretném újra elmesélni, hogyan alakultak ki ezek a működések, hanem azt, hogy mi történt velük azután, hogy végre felismerték, mi irányította őket egész életükben.
Mert a felismerés önmagában még nem gyógyulás, de onnantól kezdve már nagyon nehéz nem látni. Nem tudjuk többé nem észrevenni, amikor automatikusan igent mondunk, amikor újra visszalépünk egy lehetőség előtt, amikor megint valaki más terhét vesszük a saját vállunkra, és egy idő után azt is egyre tisztábban látjuk, milyen nagy ára volt mindennek.
Hiszen a tünetek nem múlnak el. Továbbra is rosszul alszunk, reggel fáradtan kelünk, egyre gyakrabban fáj a fejünk, a nyakunk, a hátunk vagy a gyomrunk, visszatérő, feszültségben élünk, nem tudunk igazán kikapcsolni, és még akkor is kattog az elménk, amikor végre lenne lehetőségünk pihenni.
Egy ponton egyszerűen eljutunk oda, hogy így már nem akarok élni!
De akkor hogyan?
És itt kezdődik el az igazi választás. Mert amikor egyszer valóban meglátjuk, mennyi mindent nem önmagunk szerint éltünk, hány döntésünket hozta meg helyettünk egy régen kialakult félelem, megfelelési kényszer vagy túlélési működés, akkor már nemcsak azt kezdjük felismerni, hogy mi történt velünk gyermekkorunkban, hanem azt is, hogy mindez mit vett el tőlünk később.
Hány döntést nem hoztunk meg, hány lehetőséget engedtünk el, hány kapcsolatban maradtunk benne azért, mert féltünk.
Milyen sok helyzetben nem mondtuk ki azt, amit valójában érzünk, hány határt nem húztunk meg, és hányszor hagytuk, hogy egy régi működés döntse el helyettünk, mit tegyünk.
Ezt nem lehet egyszerűen átugrani. El kell gyászolnunk mindazt, ami lehetett volna, el kell engednünk azt az életet, amelyet nem tudtunk megélni, és közben meg kell bocsátanunk magunknak azért, hogy akkor még nem tudtunk másképp csinálni.
Hiszen hogyan is tudtunk volna, amikor abból a működésből döntöttünk, amit ismertünk, és azt hittük biztonságosnak, amit az idegrendszerünk már ezerszer megtapasztalt?
Ebben a folyamatban lehet rengeteg fájdalom, sírás, harag, csalódottság, egyedüllét és egy nagyon furcsa magány is, mert miközben mi elkezdünk változni, a környezetünk nem feltétlenül változik velünk együtt.
Sőt, nem mindenkinek fog tetszeni az új működésünk.
Annak, aki megszokta, hogy mindig igent mondunk, furcsa lesz az első nem. Annak, aki megszokta, hogy bármikor rendelkezésre állunk, kellemetlen lehet, amikor először azt mondjuk, hogy nem érünk rá. Annak pedig, akinek eddig kényelmes volt a határtalanságunk, valószínűleg nem fognak tetszeni a határaink.
És ilyenkor könnyű megijedni, mert felmerül bennünk, hogy ha önmagamat választom, elveszítek másokat?
Lehet, hogy néhány embert igen, de közben lassan elkezdjük megtalálni azt az embert, akiről talán nagyon régóta megfeledkeztünk, önmagunkat.
…
És mi történt a három szereplővel?
A sportoló lánynak az évek óta fennálló, megmagyarázhatatlan tünete azt üzente, hogy szembe kell néznie azzal, hogy az az élet, amelyért gyerekként és fiatalon annyit dolgozott, végül nem valósult meg.
Az élsport hosszú éveken keresztül nem egyszerűen egy elfoglaltságot jelentett számára, hanem egy jövőképet, amelyet el kellett gyászolnia. A veszteség pedig elkerülhetetlenül fájdalommal és haraggal jár.
Haragudott mindazért, amit beletett, azokért a mondatokért, amelyek akkor bizonytalanítottak el, amikor talán éppen biztatásra lett volna szüksége, és azokért a lehetőségekért is, amelyeket később már saját maga nem mert megragadni.
És ilyenkor szinte természetes, hogy keresünk valakit vagy valamit, akire vagy amire rátehetjük annak a fájdalmát, hogy miért nem váltunk azzá, akik szerettünk volna lenni. Nála ez egy ideig az edző volt, később talán mások is.
Az elméjében folyamatosan ott volt az a mondat, hogy „sokan vannak még előtted”. És egy darabig nagyon könnyű volt úgy visszanézni az egész történetre, hogy ha nem ezt mondják neki, ha több biztatást kap, ha másképp bánnak vele, akkor talán egészen másképp alakul az élete.
Azonban a teste üzenetével felismerte, hogy amíg mások kezében hagyja annak a magyarázatát, hogy miért nem lett belőle az, aki szeretett volna lenni, addig valójában még mindig nekik adja át a saját élete feletti irányítást.
Nem kellett letagadnia, hogy az a mondat fájt, és nem kellett felmentenie senkit sem a felelősség alól. Azonban ahhoz, hogy tovább tudjon menni, már nem kifelé, hanem befelé kellett fordulnia.
A harag mögött pedig lassan megjelent a valódi veszteség és a szomorúság. El kellett gyászolnia azt a fiatal lányt és azt az elképzelt életet, amelyből végül nem lett valóság. Meg kellett engednie magának, hogy fájjon mindaz, amiért annyit dolgozott, mégsem teljesült, majd lassan elengedni úgy, hogy ne kudarcként vigye tovább, hanem a saját történetének egy fontos részeként.
Amikor pedig már nem kizárólag azt nézte, hogy mit vett el tőle a sport, végre meglátta azt is, hogy mennyi mindent adott. Kitartást, fegyelmet, céltudatosságot, küzdeni tudást és olyan belső erőt, amelyre az élet más területein tud támaszkodni.
A sportkarriert elengedte, de mindaz, amit közben önmagában felépített, vele maradt.
És végre kezdte igazán meglátni azt az életet is, amelyben jelenleg van.
Ma egy sikeres családi vállalkozás társtulajdonosa, ahol a tudásának, a döntéseinek és a munkájának valódi, kézzel fogható eredménye van.
Már nem azt nézi, mi nem lett belőle, hanem felismeri a saját tehetségét, az erősségeit és mindazt, amit nap mint nap létrehoz. Ebből lassan egy sokkal reálisabb önértékelés, önbizalom és önbecsülés épült fel benne, egyre jobban bízik a saját döntéseiben, megtanult a megérzéseire hallgatni, és olyan célokat kitűzni, amelyek már valóban az övéi.
Ahogy pedig egyre stabilabban felépült benne a saját értékének érzése, a kapcsolatai minősége is megváltozott. Már nem kell teljesítménnyel kiérdemelnie a szeretetet, bizonyítania, hogy elég jó, elég sikeres vagy elég értékes ahhoz, hogy valaki mellette maradjon. Hiszen amit korábban mások visszajelzéseiből próbált megszerezni, azt lassan megtalálta önmagában.
És ettől egészen más emberekhez tudott kapcsolódni. Olyan kapcsolatoknak lett helye az életében, amelyekben nem azért szeretik, amit elér, amit teljesít vagy amit letesz az asztalra, hanem egyszerűen azért, aki ő valójában. Már nem a teljesítménye kapcsolja másokhoz, hanem az ember, aki mögötte van.
Mert amikor már mi magunk ismerjük a saját értékünket, egyre kevésbé akarunk olyan kapcsolatokban maradni, ahol ezt folyamatosan bizonyítanunk kell.
…
A sikeres vállalkozó férfinak a harmadik krónikus betegsége megjelenésekor, amikor elkezdett visszanézni az életére, egyszer csak meglátta, mennyi olyan terhet cipelt hosszú éveken keresztül, amely valójában soha nem az övé volt. Mások problémáit oldotta meg, mások felelősségét vállalta magára, és újra meg újra ő lett az az ember, akiről mindenki tudta, hogy majd segít, elintézi, megtartja, és akkor is ott lesz, amikor már neki sincs hozzá ereje.
Az elméje folyamatosan azt suttogta, hogy „csak Te maradtál nekem”, amelyet édesanyja talán mély fájdalmában mondott neki. És későbbi életében is ez a mondat működtette a szeretet kapcsolataiban.
Amikor ezt felismerte, természetesen nála is megérkezett a harag. Haragudott azokra, akik ezt természetesnek vették, akik visszaéltek a segítőkészségével, és akik újra és újra ráterhelték azt, ami valójában az övék volt. Egy ponton azonban neki is fel kellett tennie magának a sokkal nehezebb kérdést.
Miért engedtem ezt ennyi ideig?
Nem azért, hogy onnantól önmagát hibáztassa, hanem azért, mert csak így tudta visszavenni a saját élete feletti felelősséget. Felismerte, hogy amíg kizárólag azokat okolja, akik kihasználták, addig nem látja meg azt a saját működést, amely miatt olyan nehéz volt nemet mondania, határt húznia vagy egyszerűen visszaadnia másoknak azt, ami az övék.
Bár nem kevés félelemmel, de pontosan ezt kezdte el tenni. Lassan visszaadta mindenkinek a saját feladatait, problémáit, döntéseinek következményeit és felelősségét.
Azzal pedig, hogy már nem cipeli folyamatosan mások terheit, rengeteg energia szabadult fel benne, amit végre a saját gyógyulására, fejlődésére és életére tud fordítani.
A gondoskodó része közben egyáltalán nem tűnt el, mert az valóban hozzá tartozik. Csak már nem önfeladásból működik, és nem hiányból, hanem önzetlen szeretetből.
Ma is segít, elsősorban azoknak, akik valóban nem képesek magukról gondoskodni, az utcára került állatokról.
Nem kellett tehát kevésbé jólelkűvé válnia ahhoz, hogy önmagát is megvédje. Csak meg kellett tanulnia különbséget tenni szeretet és megmentés, segítség és önfeladás között.
A kedves lányt egy szívfájdalom döbbentette rá, hogy mennyi döntését befolyásolta az a gyermekként beépült mondat, hogy ő „nem szép, csak kedves”.
Élete során sokszor érezte, hogy valaki nem jó szándékkal fordul felé, kihasználja vagy átlépi a határait, vagy valami nem jó neki, mégis elméje felülírta a saját megérzéseit a mélyen beépült mondat hatására. Amikor pedig mégis kiállt magáért, nemet mondott vagy egyszerűen nem volt kedves, lelkiismeret-furdalást érzett, mert valahol mélyen azt érezte, hogy ezzel elárulja azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretett, az édesanyját.
A felismeréssel természetesen megérkezett a harag nála is, amelyet sok évvel az édesanyja halála után végre ki tudott mondani. És ezzel, hogy meg merte magának engedni az anyja felé rossz érzését, mázsás tehertől szabadította meg magát.
És amikor az érzést megélte, rájött, hogy nem szeretné élete hátralévő részét azzal tölteni, hogy az édesanyját okolja azért, ahogyan felnőttként működött. Sokkal fontosabbá vált számára az a kérdés, hogy mit szeretne az édesanyjától kapott „örökségből” továbbvinni, és mit szeretne végre letenni.
Mert nemcsak azt kapta, hogy „nem vagy szép, csak kedves”, hanem rengeteg más útravalót is. Azt, hogy mindig tanuljon, mert a tudását soha senki nem veheti el tőle, hogy lehetőség szerint azt csinálja, amit szeret, és hogy a szeretet a legnagyobb érték, amit adhatunk egymásnak.
Így lassan azt is megértette, hogy nem kell megtagadnia az édesanyját ahhoz, hogy ne vigyen tovább mindent, amit tőle kapott. Megtarthatja azt, ami építi, és leteheti azt, ami már nem az övé.
A kedvességét sem kellett elveszítenie, csak megtanulnia, hogy a kedvesség nem jelent önfeladást. Hihet a saját megérzéseinek, mondhat nemet, húzhat határokat, és hagyhat másokat a saját útjukon menni.
Ma is szeretettel fordul mások felé, támogat és segít, de már nem akar mindenkihez mindenáron kedves lenni, egyvalakihez azonban igen, önmagához.
….
Végül a sportoló lány nem lett kevésbé céltudatos, a kedves lány nem lett kevésbé kedves, és a vállalkozó férfi sem kevésbé gondoskodó. Mindhárman megtartották azt, ami valóban hozzájuk tartozott, miközben lassan elengedték mindazt, amit a félelem, a megfelelési kényszer és a régi sérüléseik építettek köréjük.
Ehhez először meg kellett engedniük maguknak a haragot, a fájdalmat és annak kimondását, hogy igen, ami történt, hatással volt rám, és volt, amit elvett tőlem.
De egyikük sem maradt benne abban, hogy életük további szakaszában valaki mást tegyenek felelőssé azért, ahogyan az életük alakult. Elgyászolták azt, ami nem lehetett, majd lassan elkezdték meglátni azt is, mit kaptak mindennek az eredményeként.
A sportoló lány a kitartását, a fegyelmét és a céltudatosságát vitte tovább, és ezekből felépített egy másik, sikeres életet.
A vállalkozó férfi megtartotta a gondoskodását és a segíteni akarását, de megtanulta úgy adni, hogy közben önmagát ne veszítse el.
A kedves lány pedig megtartotta a kedvességét, a tudásvágyát és a szeretetét, miközben végre saját magát is beengedte azok közé, akik ugyanúgy megérdemlik tőle ezt a szeretetet.
Talán ez az önismereti munka egyik legszebb ajándéka. Nem változtathatjuk meg azt, ami velünk történt, és nem tehetjük meg nem történté azokat a mondatokat sem, amelyek egykor mélyen beépültek.
De felnőttként már rajtunk múlik, hogy mit viszünk tovább belőlük.
Lehet, hogy a kedves lány soha nem lett volna segítő szakember, ha nem érezte volna úgy, hogy mindig kedvesnek kell lennie.
Lehet, hogy a sportoló lányból nem lett volna sikeres vállalkozó, ha a sportban megszerzett kitartását, fegyelmét és céltudatosságát később nem tudja egy másik életben kamatoztatni.
És lehet, hogy a vállalkozó férfi sem fordulna ma ilyen tiszta szeretettel azok felé, akik valóban rászorulnak a gondoskodására, ha nem tanult volna meg a különbséget segítség és önfeláldozás között.
A múltunkat nem tudjuk megváltoztatni. De azt igen, hogy mit kezdünk vele.
És talán itt kellene bezáródnia annak a bizonyos ajtónak.
Sokáig azt hisszük, hogy a gyógyulás azt jelenti, hogy minél gyorsabban új ajtókat kell nyitnunk. Új kapcsolatokat keresünk, új ingerekkel próbáljuk kitölteni az ürességet, új célokat tűzünk ki, csak hogy ne kelljen megélnünk annak a fájdalmát, amit elveszítettünk.
Pedig először talán azokat az ajtókat kell bezárnunk, amelyeket már csak azért tartunk nyitva, mert még nem tudtuk elengedni azt, ami mögöttük maradt.
Ez nem könnyű, mert nemcsak emberektől, helyzetektől vagy régi működésektől búcsúzunk el, hanem attól az élettől is, amelyet valaha elképzeltünk magunknak.
Azonban, amikor már nem akarjuk mindenáron visszakapni vagy újra élni azt, ami elmúlt, végre felszabadul bennünk a hely valami másnak.
És egyszer csak észrevesszük, hogy előttünk is van egy ajtó. Talán mindig is ott volt, csak amíg azt néztük, amit magunk mögött hagytunk, nem vettük észre.
És ezen az ajtón már nem a múltunk vezet keresztül, hanem mi magunk.
Persze ettől még hibázhatunk, és visszacsúszhatunk a régi működéseinkbe. A különbség az, hogy már felismerjük őket, és egyre hamarabb képesek vagyunk visszatalálni önmagunkhoz. Egyre többször merünk úgy dönteni, ahogyan valóban érzünk, nem pedig úgy, ahogyan a félelmeink, a régi mintáink vagy mások elvárásai diktálják.
És talán egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem azt az életet próbáljuk tovább élni, amelyet valamikor megtanultunk, hanem azt építjük, amelyik valóban a miénk.
És Te kedves olvasó melyik életet választod?