Kevés ember lép be egy kapcsolatba azzal a gondolattal, hogy egyszer majd elveszíti benne önmagát. Amikor szerelmesek vagyunk, reményekkel, tervekkel és közös jövőképpel indulunk. Hisszük, hogy szeretettel, odaadással és kompromisszumokkal szinte bármit meg lehet oldani.
Éppen ezért a legtöbben nem azért maradunk benne egy nehéz kapcsolatban, mert nem látjuk a problémákat, hanem azért, mert reménykedünk. Reménykedünk abban, hogy a másik majd megérti, mit érzünk. Hogy a nehezebb időszak egyszer véget ér. Hogy a régi közelség, a régi biztonság és a régi érzések visszatérnek.
Közben azonban telnek az évek, és a testünk egyre hangosabban kezd jelezni.
Megjelenhetnek az alvászavarok, a folyamatos fáradtság, az emésztési problémák, a visszatérő fejfájások, a nyak- és vállfeszülések, a szorongás vagy akár a pánikszerű tünetek. Sok ember ilyenkor orvosról orvosra jár, miközben a vizsgálatok gyakran nem mutatnak komoly eltérést.
Pedig a test sokszor nem betegséget jelez, hanem azt, hogy hosszú ideje olyan élethelyzetben élünk, amelyben nem érezzük magunkat biztonságban, mert nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk.
A legtöbb ember pontosan tudja, mikor kezdődött. Amikor már nem várta a közös hétvégéket. Amikor egy beszélgetés előtt összeszorult a gyomra. Amikor inkább hallgatott, csak ne legyen vita. Amikor egyre többször érezte magát magányosnak a kapcsolatában vagy ami még rosszabb alárendeltnek, kihasználtnak, mellőzőttnek érezte magát.
Hogyan veszítjük el önmagunkat?
A legtöbb romboló kapcsolat nem látványos bántalmazással kezdődik, hanem sokkal csendesebb módon.
Először csak egy-egy szükségletünkről mondunk le. Nem kérjük azt, amire vágyunk. Nem mondjuk ki, ami fáj, ami rosszul esik. Nem húzunk határokat, mert nem akarunk konfliktust vagy elutasítást.
Aztán egyre többet alkalmazkodunk, egyre többet adunk és emellett meggyőzzük magunkat arról, hogy a mi igényeink nem fontosak. Hogy majd később, hogy ezt még kibírjuk.
Az évek során azonban ezek az apró kompromisszumok összeadódnak.
Lassan elveszítjük az önbecsülésünket. Egyre kevésbé bízunk a saját érzéseinkben és döntéseinkben. Olyan helyzeteket tűrünk el, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottunk volna. Közben a vágyaink a hiányaink nem szűnnek meg, csak folyamatos elfojtásban vannak.
A kapcsolat kívülről talán működik, de belül egyre több a magány, a csalódottság és a kimondatlan feszültség.
Amikor megjelenik egy harmadik személy
Sok ember életében ilyenkor jelenik meg valaki, aki váratlanul felkavarja az állóvizet.
Lehet egy kolléga, egy barát, egy régi ismerős vagy akár egy támogató, kedves ismeretlen. Valaki, aki mellett újra könnyebbnek érezzük magunkat. Valaki, aki figyel ránk. Aki mellett újra nevetünk. Aki mellett ismét élőnek vagy egyszerűen csak önmagunknak érezzük magunkat.
Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy ő a megoldás, pedig a legtöbb esetben inkább egy tükör.
Rávilágít arra, mi hiányzik az életünkből. A figyelem, a tisztelet, a biztonság, az intimitás, a kapcsolódás. Sokszor nem magába a másik emberbe szeretünk bele, hanem abba az érzésbe, amit mellette újra átélhetünk.
Ezért van az, hogy a harmadik személy gyakran nem oka, hanem következménye a kapcsolati válságnak.
Miért nem old meg semmit az ész nélküli menekülés?
Amikor valaki hosszú ideje szenved egy kapcsolatban, természetes, hogy menekülni szeretne.
A fájdalom, a hiány és a csalódottság könnyen azt az érzést keltheti, hogy az egyetlen megoldás a kilépés és egy új kapcsolat. Ilyenkor az első személy, aki „választ ad” a kapcsolatban hosszú ideje fennálló hiányokra, azonnal kapaszkodónak tűnhet és megerősít, hogy lépnünk kell.
Azonban belekerülhetünk egy csapdába, hiszen csak az évek óta fennálló hiányra koncentrálunk, elfelejtve és mellőzve azt a sok egyéb más tényezőt, amit akár a meglévő kapcsolat ad nekünk, de az újban lehetetlennek tűnhet megkapni.
És itt lép újra be az önismeret, hiszen ha csak hiányból próbálunk építeni egy kapcsolatot, nem pedig szeretetből, akkor az új kapcsolatban automatikusan meg fognak jelenni azok a hiányok, amelyek eddig kielégítve voltak a régi kapcsolatban.
Ha nem értjük meg, hogyan jutottunk el odáig, hogy elveszítettük önmagunkat, hogyan mondunk le arról, ami számunkra elengedhetetlenül fontos, ha nem dolgozzuk fel a saját sérüléseinket, és nem tanulunk meg határokat húzni, akkor nagyon könnyen ugyanabba a kapcsolati dinamikába kerülünk bele újra.
Lehet, hogy az új partner teljesen másnak tűnik. Más a személyisége, más az életkora, mások a körülmények és ezért azt gondoljuk, hogy itt majd minden más lesz.
Azonban, amit nem dolgoztunk fel magunkban, azt magunkkal visszük az új kapcsolatba is. A bizonytalanságot, a megfelelési kényszert, az önfeladást, a sérüléseinket és legfőképpen az önszeretet és önegyüttérzés képességét.
És ezek előbb-utóbb ugyanazokat a helyzeteket hozzák létre.
Sokan ilyenkor döbbennek rá, hogy az új kapcsolat sem adja meg azt, amire vágynak. Nem azért, mert a másik rossz ember lenne, hanem azért, mert a valódi hiány egy része bennük keletkezett.
Ezért nem hiszek az ész nélküli menekülésben.
Hiszek viszont az önismeretben. Abban, hogy mielőtt egy kapcsolatot lezárnánk, érdemes megérteni, hogyan jutottunk el idáig, és milyen szerepünk volt abban, hogy a kapcsolat ilyen irányt vett.
Mert aki nem érti meg a saját történetét, az könnyen ugyanannak a történetnek lesz újra a főszereplője – csak más szereplőkkel és más díszletek között.
Lehet gyógyulni ugyanabban a kapcsolatban?
Sokan azt mondják, hogy nem. Én ennél árnyaltabban látom.
Való igaz, hogy vannak kapcsolatok, amelyek annyira rombolóvá válnak, hogy a távozás az egyetlen egészséges út. De azt is látom, hogy sok kapcsolatban nem a szeretet tűnik el, hanem az önazonosság, a kommunikáció és a biztonság érzése sérül.
A legnagyobb tévhit talán az, hogy a másiknak kell megváltoznia ahhoz, hogy a kapcsolatunk megváltozzon.
Valójában a dinamika akkor kezd átalakulni, amikor mi kezdünk másként működni benne. Amikor megtanulunk nemet mondani. Amikor vállaljuk a konfliktusokat. Amikor őszintén kimondjuk az érzéseinket. Amikor nem akarjuk többé mindenáron fenntartani a békét saját magunk rovására. Amikor elkezdjük tisztelni saját szükségleteinket.
Ilyenkor a kapcsolat sem tud ugyanúgy működni tovább. Nem azért, mert megváltoztattuk a másikat, hanem azért, mert mi magunk változtunk meg és a másik erre reagált.
Tapasztalataim szerint amíg van szeretet, tisztelet és hajlandóság a változásra, addig érdemes dolgozni a kapcsolaton. Nem a végtelenségig tűrni, és nem az első fájdalomnál menekülni, hanem tudatosan építkezni.
A remény ott kezdődik, ahol végre őszinték vagyunk
A legfontosabb kérdés nem az, hogy maradjunk vagy menjünk, hanem az, hogy merünk-e végre őszintén ránézni arra, hogyan érezzük magunkat valójában valaki mellett.
Mit érzünk a másik jelenlétében? Milyen szükségleteink maradtak kielégítetlenül? Milyen árat fizetünk azért, hogy fenntartsuk a látszólagos békét? Mert amíg ezeket nem merjük kimondani, addig a testünk fog helyettünk beszélni.
A jó hír viszont az, hogy a test nem ellenünk dolgozik, éppen ellenkezőleg. Segít észrevenni azt, amit az elménk még nem akar tudomásul venni.
Hiszen a test sokszor évekkel hamarabb tudja, hogy valami nem jó nekünk, mint ahogy azt mi hajlandóak lennénk beismerni. Hallgassunk rá, a kapcsolatunkban is!