Nem egy „szép történettel” indult az életem. Már a születésem pillanatában életveszélyes állapotban voltam. Visszatekintve, valahol ott, akkor eldőlt, hogy a testemmel való kapcsolatom nem lesz magától értetődő.
A gyerekkoromat betegségek határozták meg. Gyulladások, fertőzések, kórházak, injekciók. Újra és újra. A testem nem biztonságot jelentett, hanem kiszolgáltatottságot, és ez az állapot elkísért egészen a kamaszkoromig.
Aztán jött egy pont, ami mindent megváltoztatott. Fiatal lányként, nyaki meszesedést diagnosztizáltak nálam. Olyan súlyosat, hogy időről időre teljesen mozdulatlanná váltam. Amikor lemerevedtem, irány a kórház, és csak a szteroidos injekció segített.
Nem tudtam úgy élni, ahogy egy tizenévesnek kellene. Hiába sportoltam, mozogtam sokat, a merevedések mindig jöttek, a semmiből, leginkább akkor, amikor ültem és éppen nyugodt voltam. Újra kórház, újra injekciók, szteroidok, és egy mondat, amit soha nem felejtek el:
„Szokja meg, hogy ez így marad. A műtéthez fiatal, nyakat pedig nem tudunk cserélni.”
Nem volt internet. Nem voltak könnyen elérhető válaszok, csak egy belső feszültség, egy egészséges életösztön, hogy kell lennie más útnak. Kerestem, kutattam, érdeklődtem, és akkor találkoztam egy természetgyógyásszal.
Köpölyterápiával kezdett kezelni. Az első alkalmak iszonyatosak voltak, a könnyeim záporoztak a fájdalomtól. A hátam addig „csak” tűt ismert, nem pedig érintést és oldást. Tizenhét év feszültsége, merevsége, elfojtása és fájdalma volt bennem. A testem nem engedett könnyen, és azok a köpölyök nagyon erősek voltak. De én maradtam.
A nyolcadik alkalom környékén történt meg az, amit addig elképzelni sem tudtam. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha tíz kilóval könnyebb lennék. Rendesen tudtam mozgatni a nyakam, nem feszült, nem fájt, nem merevedett. Soha többet nem lettem „robot”. Soha többet nem kellett szteroidos injekció. Az agyamba ültetett, „szokja meg örökre” állapot helyett egy szabad, könnyed fiatal lány lettem. És kaptam valami egészen mást is, kapcsolatot a saját testemmel.
De az utam itt nem ért véget.
A szabadság és a gondtalan fiatal élet magával ragadott. Fiatal felnőttként nem figyeltem. Hajtottam magam, túlvállaltam, kimerültem. Nem adtam meg a testemnek azt, amire szüksége lett volna.
És a testem újra jelzett.
Más formában, más helyeken. A gyomromban, a fejemben, a fülemben vagy a bőrömön keresztül. Ugyanazzal az üzenettel.
Ekkor már tudtam, hogy nem kívül van a megoldás. El kellett kezdenem figyelni, észrevenni a kicsi jeleket, megállni időben, felismerni, és változtatni, amikor még lehet. Megnyugtatni magam, kezelni a belső feszültségeimet, az érzelmeimet, a gondolataimat. És talán a legnehezebbet, elfogadni magam a gyengeségeimmel, a sebezhetőségemmel, a tökéletlenségemmel együtt, olyannak, amilyen vagyok.
Ma már abban hiszek, hogy minden belőlünk indul. A testünk nem ellenünk dolgozik, hanem értünk. Jelez, amikor valamiben túlmegyünk a saját határainkon. Jelez, ha túlhajtjuk magunkat. Ha nem alszunk eleget. Ha nem figyelünk arra, amire valójában szükségünk lenne. Ha olyan életet élünk, ami nem a sajátunk és ha olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik nem emelnek, hanem elvesznek.
A test mindig előbb finoman jelez, aztán egyre határozottabban. Sokszor gondoltam utólag arra, hogy nem kellett volna megvárnom, amíg a testem ennyire erősen szól egy-egy komoly „térdre kényszerítésnél”, de végül ezen az úton tanultam meg azt, amit ma már tovább tudok adni.
Ez az út nem gyors, és nem kívülről érkezik a megoldás. Nem egy módszeren múlik, hanem azon, hogy valaki hajlandó-e elkezdeni figyelni magára és szembenézni azzal, ami néha fájdalmas. Mert a felismerés már fél siker a gyógyulás felé.
Az elengedése annak pedig, ami, vagy aki már nem tartozik hozzánk és nem szolgál minket, a tökéletes szabadság!
Én több mint 25 éve járom ezt az utat, és ma már ebben kísérem azokat, akik hozzám fordulnak. Figyelemmel, türelemmel, szeretettel, ítélkezés nélkül. Lépésről lépésre, saját tempóban.
Hiszem, hogy a valódi változás mindig belülről indul!